Czéh Zoltán új kötetét olvasva úgy tűnhet, hogy az írók kivétel nélkül mind kannibálok. Kannibálok, hiszen a semmiből valamit teremteni mégsem lehetséges, hiába, hogy az Embert enni egyik jelenetében épp az ellenkezőjét állítja az egyik szereplő. Így tehát marad a mások képletes elfogyasztása, megemésztése és önmagukba építése, ami által végül a művész is meg- vagy újjászülethet. Ezt ugyan már csak én mondom, a borító és a történet(ek) mégis ilyen gondolatokat fakasztottak bennem. És még valami eszembe jutott, ám csak úgy mellékesen: a ma művészetében egyre inkább csak a szentimentális giccs meri felvállalni, hogy foglalkozzon a szerelemmel, ami pedig a lovagkortól fogva egyik központi témája volt az irodalomnak, emiatt viszont másutt – és nem csak a „komoly”, magas irodalom művelőinek alkotásaiban – előtérbe tolakszik a halál, vagy legalábbis annak fenyegető árnya.